"Nem lehet könnyű manapság férfinak lenni. Főleg
egy olyan világban, ahol bármelyik napon kicsúszhat az ember lába alól a talaj,
veszélyeztetve ezzel hosszú évek munkája során felépített egzisztenciát és
önbecsülést is.
A réges-régi időkben még (és a ma
"primitívnek" nevezett természeti népeknél most is) szokás volt, hogy
a fiúkat egy bizonyos koron túl komoly és sokszor napokig tartó életveszélyes
szertartás keretében férfivá avatták. Olyan körülmények közé vitték és olyan
kihívások elé állították őket, melyek legyőzése során csakis saját maguk
erejére, ügyességére és leleményességére számíthattak az életben maradáshoz,
viszont senki mást nem is veszélyeztettek ezzel. Azt, aki egy ilyen próbát
túlélt, a közösség a visszatérte után automatikusan a férfitársadalom elismert
tagjává avatta és soha többé nem kellett bizonygatnia a saját férfiasságát.
Innentől kezdve ugyanis senki sem kérdőjelezte meg azt, vajon képes-e megvédeni
a szeretteit, vagy ha kell, akár az egész törzset és azt sem, tud-e gondoskodni
róluk. Ő maga pedig a beavatás révén olyan önbizalomhoz és belső erőhöz jutott,
ami szintén nemigen adott okot arra, hogy önmagában kételkedjen. Ez bizonyára
nagyon jót tett a később hozzá tartozó nővel való kapcsolatának is, sőt az egész
közösség szempontjából üdvözítő hatású lehetett, mert ezáltal a nemi indentitás
bizonytalanságával járó mai konfliktusok is ismeretlenek maradtak.
Ma már nincsenek ilyen beavatások, hiszen
civilizáltak vagyunk és nem csinálunk ilyen szörnyűségeket. Elvileg és
békeidőben egyetlen serdülő fiút sem teszünk ki hasonló, közvetlen
életveszélynek, ami nagyszerű, sajnos azonban mégis megtörténik, csak máshogy.
Egyrészt mert gyakran keresnek és találnak is magunknak modernebb, ám annál
önpusztítóbb módszereket, másrészt mert eközben legtöbbször nincsen előttük még
bölcs és érett férfi minta sem. Ráadásul ezek a mindenféle saját és többnyire
korcsoporton belüli „próbák” az egymással való versengésre a fiúk között
kamasz- és fiatal felnőttkorban korántsem adják azt az élményt, amit a fenti.
Nem az életveszély hiánya miatt, hiszen ezek sokszor nagyon is kockázatosak,
hanem mert közülük sokan lélekben magukra maradnak nemcsak előtte és közben,
hanem utána is, és a társadalom – ha csak valami baj nem történik – sem veszi
komolyan őket.
Napjainkban a legtöbb férfinak talán soha senki nem
mondta meg, hogy valóban férfi és hogy elég jó is ebben, sőt talán már apáiknak
sem, emiatt mintha arra kényszerülnek, hogy egész életükben bizonygassák ezt,
ki ki a maga módján. Elvileg a nőknek, a többi férfinak vagy a társadalomnak...
valójában azonban saját maguknak és talán néha éppen ezzel a bizonygatással
romlik el minden.
Mai modern társadalmi struktúránk ugyanis sajnos
nem feltétlenül a valódi alkalmasságon, hanem más, a közösségek szempontjából
emberileg nem mindig hasznos, ám a boldoguláshoz jelenleg előnyösebbnek tűnő
tulajdonságokon és trükkökön alapul. Ez az is, ami legtöbbünket egyre inkább
napi szintű hatalmi harcok megvívására kényszerít, s nemcsak a munka világában,
hanem gyakran még az otthon falain és a családon belül is. Nemektől függetlenül
is barátságokat és közösségeket zilálhat szét, mert sokszor szinte lehetetlenné
teszi az őszinte, egyértelmű és hatékony kommunikációt, ami a felek közötti híd
lehetne.
Sok mindent rá lehet persze fogni a női
egyenjogúsági törekvésekre, de azt hiszem legbelül majdnem mindannyian érezzük,
hogy a demokrácia fennen hangoztatása mellett még mindig meglévő társadalmi
hierarchia sokkal inkább oka a nemek közötti csatározásoknak is, mely sok egyéb
mellett az egyik legnyomasztóbb következmény. A témában konzervatívabb
gondolkodásúak gyakran feledkeznek meg arról a tényről is, hogy a nők tömeges
munkába állása eredetileg nem önmegvalósítási forma volt, hanem a háború alatti
szükségszerűség, mert valakiknek a férfiak távollétében is termelni kellett és
a hadiiparban dolgozni. Egy olyan világháborúban, ami viszont valószínűleg
szintén nem más, mint a féktelen hatalomvágy elszabadulása a maga
szörnyűségeivel, amit vélhetően éppen a fentebb említett bizonyítási vágy
erőszakos elfajulása és a bizonytalanság miatti manipulálhatóság táplált már
akkor is.
Rituális beavatások a modern világban a nők számára
éppúgy nincsenek már, ám a menstruáció, a gyerekszülés és a női lét akarattal
nem befolyásolható történései miatt ők a legtöbb esetben legalább a biológia
szintjén kézzelfoghatóan megélhetik saját női mivoltukat. Ennek révén saját
magukra az élet lehetséges hordozóiként és megszülőjeként tudnak tekinteni és
ez komoly belső erőt, sőt önbizalmat adhat türelemhez, túléléshez és élethez
egyaránt.
Azt gondolom, legtöbb nő ezért nem is vágyik
olyasmire ma sem, hogy a férfiak fölé kerekedjen valamilyen fondorlatos módon,
hanem csak arra, hogy mindannyian felismerjük, hogy mindenfajta hatalom csak erőszak,
megalkuvás és sok esetben fájdalom árán tartható fent. Ezek közül egyiknek
sincs sok köze ahhoz a valódi erőhöz, ami viszont már az elviselésükhöz és a
rajtuk való felülemelkedéshez kell, hogy kilépjünk végre az áldozat/tettes
szerepekből, melyekbe generációk során át eddig belekényszerültünk, férfiak és
nők egyaránt.
Mindannyian a szenvedő alanyai vagyunk ennek
valamilyen formában és életünk valamely területén, de ez nem a nemek közötti
biológiai különbségekből és/vagy az egyenrangúságra való törekvésekből fakad,
hanem éppen az előbbi lehet a kölcsönös örömöket rejtő kiindulópontja, az
utóbbi pedig az eszköze annak a változásnak, ami egyre sürgetőbb a világban.
Nem hinném, hogy létezik annál nagyobb bizonyíték a
férfiasságra, mint ha a férfiak is tisztelik legális vagy illegális beavatás
nélkül is önmagukat és saját teremtőképességüket annyira, hogy oltalmazzák és
védjék az ebből a szikrából fizikai, lelki vagy szellemi szinten keletkező új
életet, hogy az fel is növekedhessen és kiteljesedhessen.
Sok férfi képes erre, s hiszem, hogy egyre többen
is lesznek, és úgy vélem, a nőiségre váró legfontosabb tennivaló ennek a
folyamatnak a segítése. Semmiképpen nem áldozatként vagy alárendeltként, hanem
egyenrangú társként.
Az erő csak tisztelettel párosulva teremthet
olyasmit, ami mindannyiunkat épít és ez mindkét nem számára egyaránt
megfontolandó. Mert egyre nyilvánvalóbbá válik az is, hogy ezek összhangja
révén tudunk végre nem fel- vagy le-, hanem újra rá is nézni egymásra.
Üdv
Hajnal"
forrás:
https://www.facebook.com/HajnalSziget
