"Nem lehet könnyű manapság férfinak lenni. Főleg
egy olyan világban, ahol bármelyik napon kicsúszhat az ember lába alól a talaj,
veszélyeztetve ezzel hosszú évek munkája során felépített egzisztenciát és
önbecsülést is.
A réges-régi időkben még (és a ma "primitívnek" nevezett természeti népeknél most is) szokás volt, hogy a fiúkat egy bizonyos koron túl komoly és sokszor napokig tartó életveszélyes szertartás keretében férfivá avatták. Olyan körülmények közé vitték és olyan kihívások elé állították őket, melyek legyőzése során csakis saját maguk erejére, ügyességére és leleményességére számíthattak az életben maradáshoz, viszont senki mást nem is veszélyeztettek ezzel. Azt, aki egy ilyen próbát túlélt, a közösség a visszatérte után automatikusan a férfitársadalom elismert tagjává avatta és soha többé nem kellett bizonygatnia a saját férfiasságát.
A réges-régi időkben még (és a ma "primitívnek" nevezett természeti népeknél most is) szokás volt, hogy a fiúkat egy bizonyos koron túl komoly és sokszor napokig tartó életveszélyes szertartás keretében férfivá avatták. Olyan körülmények közé vitték és olyan kihívások elé állították őket, melyek legyőzése során csakis saját maguk erejére, ügyességére és leleményességére számíthattak az életben maradáshoz, viszont senki mást nem is veszélyeztettek ezzel. Azt, aki egy ilyen próbát túlélt, a közösség a visszatérte után automatikusan a férfitársadalom elismert tagjává avatta és soha többé nem kellett bizonygatnia a saját férfiasságát.
Innentől kezdve ugyanis senki sem kérdőjelezte meg azt, vajon képes-e megvédeni
a szeretteit, vagy ha kell, akár az egész törzset és azt sem, tud-e gondoskodni
róluk. Ő maga pedig a beavatás révén olyan önbizalomhoz és belső erőhöz jutott,
ami szintén nemigen adott okot arra, hogy önmagában kételkedjen. Ez bizonyára
nagyon jót tett a később hozzá tartozó nővel való kapcsolatának is, sőt az egész
közösség szempontjából üdvözítő hatású lehetett, mert ezáltal a nemi indentitás
bizonytalanságával járó mai konfliktusok is ismeretlenek maradtak.
Ma már nincsenek ilyen beavatások, hiszen civilizáltak vagyunk és nem csinálunk ilyen szörnyűségeket. Elvileg és békeidőben egyetlen serdülő fiút sem teszünk ki hasonló, közvetlen életveszélynek, ami nagyszerű, sajnos azonban mégis megtörténik, csak máshogy. Egyrészt mert gyakran keresnek és találnak is magunknak modernebb, ám annál önpusztítóbb módszereket, másrészt mert eközben legtöbbször nincsen előttük még bölcs és érett férfi minta sem. Ráadásul ezek a mindenféle saját és többnyire korcsoporton belüli „próbák” az egymással való versengésre a fiúk között kamasz- és fiatal felnőttkorban korántsem adják azt az élményt, amit a fenti. Nem az életveszély hiánya miatt, hiszen ezek sokszor nagyon is kockázatosak, hanem mert közülük sokan lélekben magukra maradnak nemcsak előtte és közben, hanem utána is, és a társadalom – ha csak valami baj nem történik – sem veszi komolyan őket.
Napjainkban a legtöbb férfinak talán soha senki nem mondta meg, hogy valóban férfi és hogy elég jó is ebben, sőt talán már apáiknak sem, emiatt mintha arra kényszerülnek, hogy egész életükben bizonygassák ezt, ki ki a maga módján. Elvileg a nőknek, a többi férfinak vagy a társadalomnak... valójában azonban saját maguknak és talán néha éppen ezzel a bizonygatással romlik el minden.
Mai modern társadalmi struktúránk ugyanis sajnos nem feltétlenül a valódi alkalmasságon, hanem más, a közösségek szempontjából emberileg nem mindig hasznos, ám a boldoguláshoz jelenleg előnyösebbnek tűnő tulajdonságokon és trükkökön alapul. Ez az is, ami legtöbbünket egyre inkább napi szintű hatalmi harcok megvívására kényszerít, s nemcsak a munka világában, hanem gyakran még az otthon falain és a családon belül is. Nemektől függetlenül is barátságokat és közösségeket zilálhat szét, mert sokszor szinte lehetetlenné teszi az őszinte, egyértelmű és hatékony kommunikációt, ami a felek közötti híd lehetne.
Sok mindent rá lehet persze fogni a női egyenjogúsági törekvésekre, de azt hiszem legbelül majdnem mindannyian érezzük, hogy a demokrácia fennen hangoztatása mellett még mindig meglévő társadalmi hierarchia sokkal inkább oka a nemek közötti csatározásoknak is, mely sok egyéb mellett az egyik legnyomasztóbb következmény. A témában konzervatívabb gondolkodásúak gyakran feledkeznek meg arról a tényről is, hogy a nők tömeges munkába állása eredetileg nem önmegvalósítási forma volt, hanem a háború alatti szükségszerűség, mert valakiknek a férfiak távollétében is termelni kellett és a hadiiparban dolgozni. Egy olyan világháborúban, ami viszont valószínűleg szintén nem más, mint a féktelen hatalomvágy elszabadulása a maga szörnyűségeivel, amit vélhetően éppen a fentebb említett bizonyítási vágy erőszakos elfajulása és a bizonytalanság miatti manipulálhatóság táplált már akkor is.
Rituális beavatások a modern világban a nők számára éppúgy nincsenek már, ám a menstruáció, a gyerekszülés és a női lét akarattal nem befolyásolható történései miatt ők a legtöbb esetben legalább a biológia szintjén kézzelfoghatóan megélhetik saját női mivoltukat. Ennek révén saját magukra az élet lehetséges hordozóiként és megszülőjeként tudnak tekinteni és ez komoly belső erőt, sőt önbizalmat adhat türelemhez, túléléshez és élethez egyaránt.
Azt gondolom, legtöbb nő ezért nem is vágyik olyasmire ma sem, hogy a férfiak fölé kerekedjen valamilyen fondorlatos módon, hanem csak arra, hogy mindannyian felismerjük, hogy mindenfajta hatalom csak erőszak, megalkuvás és sok esetben fájdalom árán tartható fent. Ezek közül egyiknek sincs sok köze ahhoz a valódi erőhöz, ami viszont már az elviselésükhöz és a rajtuk való felülemelkedéshez kell, hogy kilépjünk végre az áldozat/tettes szerepekből, melyekbe generációk során át eddig belekényszerültünk, férfiak és nők egyaránt.
Mindannyian a szenvedő alanyai vagyunk ennek valamilyen formában és életünk valamely területén, de ez nem a nemek közötti biológiai különbségekből és/vagy az egyenrangúságra való törekvésekből fakad, hanem éppen az előbbi lehet a kölcsönös örömöket rejtő kiindulópontja, az utóbbi pedig az eszköze annak a változásnak, ami egyre sürgetőbb a világban.
Nem hinném, hogy létezik annál nagyobb bizonyíték a férfiasságra, mint ha a férfiak is tisztelik legális vagy illegális beavatás nélkül is önmagukat és saját teremtőképességüket annyira, hogy oltalmazzák és védjék az ebből a szikrából fizikai, lelki vagy szellemi szinten keletkező új életet, hogy az fel is növekedhessen és kiteljesedhessen.
Sok férfi képes erre, s hiszem, hogy egyre többen is lesznek, és úgy vélem, a nőiségre váró legfontosabb tennivaló ennek a folyamatnak a segítése. Semmiképpen nem áldozatként vagy alárendeltként, hanem egyenrangú társként.
Az erő csak tisztelettel párosulva teremthet olyasmit, ami mindannyiunkat épít és ez mindkét nem számára egyaránt megfontolandó. Mert egyre nyilvánvalóbbá válik az is, hogy ezek összhangja révén tudunk végre nem fel- vagy le-, hanem újra rá is nézni egymásra.
Üdv
Hajnal"
Ma már nincsenek ilyen beavatások, hiszen civilizáltak vagyunk és nem csinálunk ilyen szörnyűségeket. Elvileg és békeidőben egyetlen serdülő fiút sem teszünk ki hasonló, közvetlen életveszélynek, ami nagyszerű, sajnos azonban mégis megtörténik, csak máshogy. Egyrészt mert gyakran keresnek és találnak is magunknak modernebb, ám annál önpusztítóbb módszereket, másrészt mert eközben legtöbbször nincsen előttük még bölcs és érett férfi minta sem. Ráadásul ezek a mindenféle saját és többnyire korcsoporton belüli „próbák” az egymással való versengésre a fiúk között kamasz- és fiatal felnőttkorban korántsem adják azt az élményt, amit a fenti. Nem az életveszély hiánya miatt, hiszen ezek sokszor nagyon is kockázatosak, hanem mert közülük sokan lélekben magukra maradnak nemcsak előtte és közben, hanem utána is, és a társadalom – ha csak valami baj nem történik – sem veszi komolyan őket.
Napjainkban a legtöbb férfinak talán soha senki nem mondta meg, hogy valóban férfi és hogy elég jó is ebben, sőt talán már apáiknak sem, emiatt mintha arra kényszerülnek, hogy egész életükben bizonygassák ezt, ki ki a maga módján. Elvileg a nőknek, a többi férfinak vagy a társadalomnak... valójában azonban saját maguknak és talán néha éppen ezzel a bizonygatással romlik el minden.
Mai modern társadalmi struktúránk ugyanis sajnos nem feltétlenül a valódi alkalmasságon, hanem más, a közösségek szempontjából emberileg nem mindig hasznos, ám a boldoguláshoz jelenleg előnyösebbnek tűnő tulajdonságokon és trükkökön alapul. Ez az is, ami legtöbbünket egyre inkább napi szintű hatalmi harcok megvívására kényszerít, s nemcsak a munka világában, hanem gyakran még az otthon falain és a családon belül is. Nemektől függetlenül is barátságokat és közösségeket zilálhat szét, mert sokszor szinte lehetetlenné teszi az őszinte, egyértelmű és hatékony kommunikációt, ami a felek közötti híd lehetne.
Sok mindent rá lehet persze fogni a női egyenjogúsági törekvésekre, de azt hiszem legbelül majdnem mindannyian érezzük, hogy a demokrácia fennen hangoztatása mellett még mindig meglévő társadalmi hierarchia sokkal inkább oka a nemek közötti csatározásoknak is, mely sok egyéb mellett az egyik legnyomasztóbb következmény. A témában konzervatívabb gondolkodásúak gyakran feledkeznek meg arról a tényről is, hogy a nők tömeges munkába állása eredetileg nem önmegvalósítási forma volt, hanem a háború alatti szükségszerűség, mert valakiknek a férfiak távollétében is termelni kellett és a hadiiparban dolgozni. Egy olyan világháborúban, ami viszont valószínűleg szintén nem más, mint a féktelen hatalomvágy elszabadulása a maga szörnyűségeivel, amit vélhetően éppen a fentebb említett bizonyítási vágy erőszakos elfajulása és a bizonytalanság miatti manipulálhatóság táplált már akkor is.
Rituális beavatások a modern világban a nők számára éppúgy nincsenek már, ám a menstruáció, a gyerekszülés és a női lét akarattal nem befolyásolható történései miatt ők a legtöbb esetben legalább a biológia szintjén kézzelfoghatóan megélhetik saját női mivoltukat. Ennek révén saját magukra az élet lehetséges hordozóiként és megszülőjeként tudnak tekinteni és ez komoly belső erőt, sőt önbizalmat adhat türelemhez, túléléshez és élethez egyaránt.
Azt gondolom, legtöbb nő ezért nem is vágyik olyasmire ma sem, hogy a férfiak fölé kerekedjen valamilyen fondorlatos módon, hanem csak arra, hogy mindannyian felismerjük, hogy mindenfajta hatalom csak erőszak, megalkuvás és sok esetben fájdalom árán tartható fent. Ezek közül egyiknek sincs sok köze ahhoz a valódi erőhöz, ami viszont már az elviselésükhöz és a rajtuk való felülemelkedéshez kell, hogy kilépjünk végre az áldozat/tettes szerepekből, melyekbe generációk során át eddig belekényszerültünk, férfiak és nők egyaránt.
Mindannyian a szenvedő alanyai vagyunk ennek valamilyen formában és életünk valamely területén, de ez nem a nemek közötti biológiai különbségekből és/vagy az egyenrangúságra való törekvésekből fakad, hanem éppen az előbbi lehet a kölcsönös örömöket rejtő kiindulópontja, az utóbbi pedig az eszköze annak a változásnak, ami egyre sürgetőbb a világban.
Nem hinném, hogy létezik annál nagyobb bizonyíték a férfiasságra, mint ha a férfiak is tisztelik legális vagy illegális beavatás nélkül is önmagukat és saját teremtőképességüket annyira, hogy oltalmazzák és védjék az ebből a szikrából fizikai, lelki vagy szellemi szinten keletkező új életet, hogy az fel is növekedhessen és kiteljesedhessen.
Sok férfi képes erre, s hiszem, hogy egyre többen is lesznek, és úgy vélem, a nőiségre váró legfontosabb tennivaló ennek a folyamatnak a segítése. Semmiképpen nem áldozatként vagy alárendeltként, hanem egyenrangú társként.
Az erő csak tisztelettel párosulva teremthet olyasmit, ami mindannyiunkat épít és ez mindkét nem számára egyaránt megfontolandó. Mert egyre nyilvánvalóbbá válik az is, hogy ezek összhangja révén tudunk végre nem fel- vagy le-, hanem újra rá is nézni egymásra.
Üdv
Hajnal"
